„C“ HÚSVÉTVASÁRNAP

2025. április 20.

Krisztus feltámadt! – Valóban feltámadt!

Olvasmány: ApCsel 10,34–43                      

Szentlecke: Kol 3,1–4            

Evangélium: Jn 20,1–9

A halál nem az, aminek látszik… Ezt csak hittel jelenthetjük ki. Mert emberileg nézve egy visszafordíthatatlan folyamat, szétesés, felbomlás, totális megsemmisülés, a vég. A hit szemével nézve azonban csak átmenet, kapu, amely az örök életre nyílik.

De ezt még a hívő embernek sem könnyű „megemészteni”, pl. amikor a temetőben látja és hallja, hogyan dübörögnek a hantok a koporsóra, vagy amikor az urna mellett áll és eszébe jut a kérdés: hogyan lesz ebből feltámadás? Vagy azt hiszik, hogy Isten is csak annyira képes, mint az ember?

A Gallup Nemzetközi Véleménykutató Intézet 45 évvel ezelőtt készített egy felmérést a közép-európai és skandináv országokban a keresztények között, akik vallásukat gyakorolják. A mintavétel minden országból száz embert érintett. Az eredmény döbbenetes és megrendítő: nagyjából 10-20 között volt azok száma, akik hittek a feltámadásban, 60-70 között azoké, akik tagadták, a többiek nem válaszoltak. Ha több mint negyven évvel ezelőtt ez volt a helyzet, most milyen lehet az arány? Ebben az az elkeserítő, hogy abban nem hisznek, amire hitünk épül: Jézus feltámadásában és a saját feltámadásukban. Pedig a Hiszekegyben is imádkozzák: „Hiszem a test feltámadását és az örök életet”. Erre már Szent Pál is utalt: „Hogyan állíthatják néhányan közületek, hogy nincs feltámadás? Ha nincs feltámadás, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a mi igehirdetésünk és hiábavaló a ti hitetek” (1Kor 15,12-14).  

Valószínűsíthető, hogy az oka az emberi elképzelésre megy vissza, miszerint a test szétesésének folyamatát csak egy oldalról szemlélik. Szent Pál is szembesült ezzel, ezért írja a híveknek: „De azt kérdezhetné valaki, hogyan támadnak fel a holtak? Milyen testtel jönnek majd elő? Oktalan! Amit elvetsz, nem kel életre, hacsak előbb meg nem hal. Amit vetsz, nem a növény, mely csak azután fejlődik, hanem a puszta mag, például a búzaszem, vagy más egyéb. Isten pedig testet ad neki tetszése szerint, mégpedig minden magnak a megfelelő testet…

Romlásra vetik el – romlatlannak támad fel,

dicstelenül vetik el – dicsőségben támad fel,

erőlenségben vetik el – erőben támad fel,

érzéki testet vetnek el – szellemi test támad fel” (1Kor 15,35-38.43-44). Az apostol tehát az elvetett magból, a mag és csíra kapcsolatából indul ki. Amikor a mag a nedvesség hatására

szétnyílik a földben, elkezd szétesni, felbomlani. De ebből a bomlásnak indult magból fejlődik ki a csíra, az új növény, amely sokkal szebb, mint az elhaló, széteső búzaszem, amelynek meg kell „halnia”, hogy valami teljesen új alakuljon ki belőle. Ez történik a testünkkel is: a felbomló, minden tekintetben halott testünket Isten megújítja.

Erről szól Vas István néhány húsvéti gondolata:

"Az tudja, mi a test, aki szenved vele,
Te tudod, Istenem, szenvedés istene,
Te tetted, a lélek jogát el nem veszti,
Bár a tavaszi szél vérszagban füröszti,
Kezed alkotását szeretni se bűn még,
Mielőtt e földről végképp tovatűnnék,
Alkony rózsaszínét, reggel kékjét, zöldjét,
Az embert, akinek testét itt felöltéd,
Amit teremtettél, szereted, szeretted
Akkor is, mikor már vitted a keresztet.

Szeretted akkor is, mikor már szögeztek,
Szenvedés istene, Te tudod a testet,
S amióta láttam, mi érte a váltság,
Elhiszem már én is test feltámadását…

Tavaszi szél fújja, hozza a szép hitet,

szétomló testünket szebben megépíted”!

/Húsvéti ének a testről – részlet/

Heti útravaló: Krisztus a halálból támadt fel. Gondolkodjam rajta: nekem miből és hogyan kellene feltámadnom? Melyik negatív tulajdonságomból, amelyikbe nagyon sokszor visszaesem?