„C“ TEMPLOMBÚCSÚ /Páduai Szent Antal ünnepe/
2025. június 15.
Plébániánk védőszentje – Páduai Szt. Antal – segítsen Téged ügyes-bajos dolgainkban!
Olvasmány: Iz 61,1–3
Szentlecke: Róm 12,3-13
Evangélium: Lk 10,1-9
„Az Egyháznak nem reformátorokra, hanem szentekre van szüksége” – írja Georges Bernanos (+1948) francia író. A szerző e mondata megérdemli, hogy alaposan elmélkedjünk róla, hiszen olyan embertől való, aki elgondolkozott mindkét jelenségről. Szomorú tény, hogy a legtöbb reformáció, eredeti szándékával teljesen ellentétesen, csupán csak sajnálatos szakadásra vezetett, amelyet rendkívül nehéz legyőzni. Hasonlít ez a próféták sorsához, akik segíteni akartak népükön, s eközben csak a haragját ébresztették fel. Ezért a nép megkövezte prófétáit, de mindig szerette szentjeit. Megérezte, hogy a szentekből elkötelező erő árad, és hogy ki tudnak engesztelni egymással ellenséges viszonyban élő embereket. Egyébként nem azzal gyógyítjuk az Egyházat, hogy kiküszöböljük belőle a visszásságokat. Ez túl egyszerű módszer lenne. Az Egyházat csak szenvedések útján reformáljuk, újítjuk meg, s e szenvedéseket mindenekelőtt a szentek vállalták magukra.
Annak a belátásnak az alapján, hogy a szentek a legjobb tanítómestereink, a Zsidókhoz írt levél így inti olvasóit: „Emlékezzetek meg elöljáróitokról, akik az Isten szavát hirdették nektek. Gondoljatok életútjuk végére, és kövessétek őket a hitben.” (Zsid 13,7) Ezt tesszük a mai ünnepen – templomunk búcsúnapján – amikor felidézzük egyházközségünk védőszentjének, Páduai Szt. Antal életének egy-két mozzanatát. A portugáliai Lisszabonban született 1195-ben. Az olasz városhoz – Páduához – alapjában véve nincs más köze, mint az, hogy ott működött lelkipásztorként és ott is hunyt el, nagyon fiatalon, harminchat éves korában, 1231. június 13-án.
A Szentírás volt a kenyere, ismerte töviről-hegyire. Híres magyarázata a János evangélium egy jelenetéhez: „Uram, - szólt közbe Fülöp, mutasd meg nekünk az Atyát! Ez elég nekünk” (Jn 14,8). Ezt így kommentálta: „Az Atya arca a Fiú. Amint arcáról ismerünk meg valakit, úgy ismerjük az Atyát a Fiú által. Krisztus megtestesülésével érvényét veszti az ószövetségi kijelentés: Arcomat nem láthatod! Krisztus ugyanis azt mondja, aki engem lát, az látja az Atyát is. Isten Jézusban láthatóvá, foghatóvá lett. Amint a napsugár a napból kijön és megvilágítja a Földet, úgy jött le Krisztus is az Atyától a Földre, megvilágította a világot és nem szakadt el az Atyától, egy maradt vele. Az Atya arca a Fiú. Az Atya arcának fényessége: a Fiú megismerése”. Szentháromság vasárnapjára elég tömör gondolat.
Ő nem csupán egyházi szónok volt, hanem modern, az emberek bajaira odafigyelő és azokon segítő szent. Itáliában egyszerűen csak így nevezik: „Il Santo” – a Szent. Évente kb. 4,5 millióan keresi, felé sírját. Érthető, hogy tisztelete szétterjedt egész Európában, majd az egész világon, különös módon a kisemberek között. Majdnem minden tisztelője köszönhet neki valamit, ha nem is csodát, de mégis valami gyors és hatékony imameghallgatást, kisebb-nagyobb ügyben. Egy paptestvéremmel beszélgettem a napokban és amikor elmondtam, hogy templombúcsúra, Szent Antal ünnepére készülünk, elmondott egy vele történt eseményt, amit Padovában tapasztalt. Egy édesanya, aki kb. a nyolcadik hónapban volt, szintén felkereste Szent Antal sírját és odamenet a zöld márvány síroltára mögé. Ott egyik kezét a hasára tette, a másikat szinte „rátapasztotta” az Il Santo sírjára. Jó néhány percig ott tartotta, bizonyára azért imádkozott, hogy gyermeke egészségesen szülessen meg. Jó volt látni ezt a nagyfokú bizalmat, amit ez az áldott állapotban lévő édesanya tanúsított. Meg lehetett győződve arról, hogy a szentek közbenjárnak értünk és ő minden bizonnyal érezhette is a kezén áradó isteni erőt!
Ma gyakran halljuk ezt a kifejezést: „szociálisan érzékeny”. Szt. Antal ilyen volt, mert nem csupán Isten igéjét hirdette az embereknek, hanem észrevette gondjaikat, bajaikat is. Felemelte szavát a hatalmasok túlkapásai ellen, amikor harcolt Itália vértől gőzölgő tirannusai ellen a parasztság érdekeiért és a városok önkormányzatában az igazságos törvényhozásért. Még ma is érvényben van Páduában az „adósok törvénye” – amit ő harcolt ki - 1231. március 15-e óta: aki adósságba keveredett, az a jövőben csak vagyonával felel, de nem személyével és szabadságával.
Környezetét hiteles életmódjával megváltoztatta. Már egy templom sem volt elég tágas 1231-ben Páduában, hogy meghallgassák beszédeit, ezért a szabad ég alatt tartotta azokat. Utána pedig tömegek tolongtak gyóntatószéke körül. Páduát és környékét szinte kicserélték. A haragosok kibékültek. Az adósok börtönében szenvedők kiszabadultak. Az uzsorakamatokat és a jogtalanul szerzett vagyont visszajuttatták a jogos tulajdonosnak. Utcanők, tolvajok, és más bűnözők bűnbánatot tartottak. Ebből a következő két tanulságot vonhatjuk le: a példa tízszer annyit ér, mint az előírás. - A másik egy közmondás: „Jobb öt percig segíteni, mint tíz évig részvéttel lenni”.
Heti útravaló: Az igazán szegény, bajbajutott szégyell kérni. Nekünk kell környezetünkben szétnézni, ki az igazán rászoruló, akit meg kellene hallgatni, akinek be kellene vásárolni, akinek ki kellene váltani a gyógyszereket… stb. Érdeklődjünk, nézzünk szét, és ami tőlünk telik, tegyük meg!
