"Kapuk, nyíljatok meg, táruljatok fel, örök kapuszárnyak..."

/Tollite portas - adventi ének/

"Autómat a továbbképző központ mélygarázsában tettem le éjszakára. »Reggel csak meg kell nyomnia ezt a sárga gombot az oszlopon, és kinyílik a kapu« - magyarázta az intézmény munkatársa. Beszálltam tehát, óvatosan az oszlophoz manővereztem, megnyomtam a sárga gombot - de nem történt semmi. Vártam egy kicsit, megnyomtam még egyszer, valamivel erősebben. Semmi eredmény. Harmadszorra is próbálkoztam - hiába.

Elővettem a mobilomat, hogy felhívjam a munkatársat, de a mélygarázsban nem volt térerő. Morogva hátratolattam, kiszálltam, és a lépcsőházon át kijutottam az utcára.

»Azonnal jövök« - ígérte az illető. Én pedig ott álltam és vártam. Meg kell vallanom, ezekben a percekben új jelentést kapott bennem a sokat hallott adventi zsoltárvers: »Kapuk, nyíljatok meg, táruljatok fel, örök kapuszárnyak...« Megértettem, mekkora vágyakozással lehet áhítani, hogy kinyíljon egy zárt kapu [...]

Hát igen. Néha fogságban vagyunk, bezárva - és nem tudunk segíteni magunkon. Nem tehetünk róla, hogy ilyen helyzetbe kerültünk, nem a mi hibánk okozta a bajt. Ilyenkor magányosnak, elveszettnek, tehetetlennek érezzük magunkat. Nem látok kiutat, a kapuk zárva vannak. Egyedül nem jutok ki. Szükségem van valakire, aki megmutatja a kaput, valakire, aki kinyitja a kaput.

Karácsonykor Isten kinyitja a kaput, amely a mennyből a földre vezet. Isten emberré lesz, belép az én világomba, kaput nyit és vár - mindaddig, amíg én magam lépni tudok. Mi szükséges ehhez? Semmi más, csak az, hogy vágyakozzam arra, hogy újra útra tudjak kelni.

 /Andrea Schwarz: Betlehemi láng, Korda Kiadó, Kecskemét 2018./