Nagypéntek az év legdrámaibb és legcsendesebb napja. Az a nap, amelyen Jézus életét adta értünk a kereszten. 

Az első keresztények Jézus halála és sírban pihenése napját - a nagypénteket és a nagyszombatot - liturgia nélküli ünnepként tartották egész napos szigorú böjtben, Jézus szavainak szellemében: "Eljön a nap, amikor elviszik a vőlegényt, akkor majd böjtölnek" (Mt 9,15). Csak a IV. században alakulnak ki nagypéntek különféle istentiszteleti formái eucharisztikus ünneplés nélkül. Jeruzsálemben ezen a napon imádkozva vonultak az utolsó vacsora termétől a Kálváriáig, ahol a püspök tiszteletadásra felmutatta a Szent Kereszt ereklyét. Utána szentírási részeket olvastak fel és a papság kisebb csoportoknak mondott szentbeszédet.

A nagypénteki szertartásnak három fő része van: Igeliturgia - Hódolat a Szent Kereszt előtt - Áldozás. Ezen a napon az Egyház sohasem mutatott be szentmisét, mert Jézus megváltó életáldozatára gondolt: arra, amikor maga az örök Főpap mutatta be véres áldozatát a kereszt oltárán. 

Az oltár üres. Jelképezi a Golgota csupasz sziklatömbjét, amelyen a megváltás áldozata végbement. Ide helyezzük a felfeszített Jézus keresztjét a kereszthódolat végén. A papok piros miseruhában - amely a vértanúság színe - a ministránsokkal csendben vonulnak az oltár elé, ahol leborulva imádkoznak. Nincs csengő, énekszó, keresztvetés, csak a mélységes csend... Mit is mondhat az ember a ravatalnál? A leborulás az önmagát kiüresítő, az emberrel, a földdel azonosuló Krisztust jeleníti meg. A nagypénteki leborulásban benne van a nagy gyász, a legmélyebb imádás, a kegyelemkérés és az egész Földdel való egység.

Jézus nagypénteki keresztje azt üzeni: Így szeretett - így szeret az Isten!