Csöndes napok jönnek. Sötét hajnalok, roráték ideje, a várakozás hetei. „Add, Istenem, hogy a világ kisimuljon és elcsendesedjen bennem és mindenkiben...”

Egy nagy csöndben telt október után, adventet várva a Pilinszky-publicisztikákat kezdtem lapozgatni. Az olvasás aztán gondolatokra indított, az imáról. Fölfedeztem, hogy az 1981-es esztendő, a költő halálának éve felé haladva mind többször bukkan fel nemcsak a szövegekben, de a címekben is az imádság szó. Bár az írások mindegyikét sokszor olvastam már korábban, ez az ív most először ragyogott ki számomra. Élethelyzeteink, kérdéseink, azt hiszem, mindig megkapják a válaszokat valamilyen formában – ha jól figyelünk, ha kitartóan fülelünk, és ha bízunk.

Ezt olvasom egy helyen: „Amikor imádkozunk, visszatalálunk a bizalomba.” Máshol pedig így fogalmaz a költő: „Az imádság az Istenben való bizalom helyreállításának az útja és eszköze.” S ugyanitt, valamivel lejjebb: „Minden vágyunk, ami legmélyén nem az Istenre való tökéletes ráhagyatkozást tartalmazza, lényege szerint távolodást jelent az atyai háztól, és minden lépésünk, legyen bármi is az, mit az Istenre való ráhagyatkozás vágya vezérel, lényege szerint mindig közeledés.” 

Számomra az imádság: belépni Isten csöndjébe. A lélek szomjazik Isten után, vágyunk az ő házába. Pilinszky szerint „minden imádkozó ember az evangéliumi atyai ház ajtaján kopogtat”. Itt, a földön a csöndben találjuk meg Istent, az az ő háza, Isten végtelen, nagy birodalma. „Csendesülj el az Úrban és várd őt” – biztat a zsoltáros. „A szív a földről áthelyezi szállását az imádság magaslatára, a földön hagyva »megoldhatatlan problémáit«, hogy egyedül a magaslat csendjére hallgasson – szólalnak meg ismét Pilinszky János mondatai. – A hallgató szív hallgatja a mindenség csendjét és azon is túl Isten »hallgatását«. De e néma párbeszéd, aminek nyelve szükségszerűen két hallgatás és meghallgatás párbeszéde: már nem párbeszéd többé, hanem imádság, imádkozás a neve.”

A két hallgatás találkozása misztérium. Szavakkal aligha kifejezhető. Csönd találkozik a csönddel. És ebből a csöndből és hallgatásból meghallgatás lesz és szeretet. Itt, ebben a tartományban a szavaknak nincs többé értelmük. A csönd segít belépni Isten jelenlétébe. Annak jelenlétébe, akinek, bár mindenható, mégis a legfőbb, s talán az egyetlen hatalma, hogy csöndben szeret. Izajásnál, Hiszkija hálaénekében találjuk ezt a gyönyörű képet: „hátad mögé dobtad minden vétkemet”. Háta mögé veti vétkeinket, és nem néz hátra többé. Így szeret minden embert az Atya, aki a csöndben várakozik ránk, ilyen alázattal, ilyen végtelenül. Ő, a rejtőzködő Isten, akit az imádság, az imádás csöndjében mégis szemlélhetünk. „Isten elrejtőzködött, Deus Absconditus, fátyollal van beborítva, amelyet egyedül a csönd tud résnyire ellebbenteni. A csönd homálya lehetővé teszi az embernek, hogy kitartóan nézze Istent” – mondja Robert Sarah bíboros. A csönd tehát az a hely, ahol olykor fellebben a fátyol, áttetszővé válik az az áthatolhatatlannak hitt fal, amely a földön élő ember elől eltakarja Isten arcának ragyogását. Adjunk sok időt Istennek az imádságban, hallgassuk a csöndjét – ott vagyok, és ott maradok jelenlétében, hogy alakíthasson, formálhasson, szándéka szerint. Ha megtörtént a találkozás, akkor az imádkozó ember számára ez a hely, az ima és a csönd, Isten és a lélek találkozásának helye lesz az igazi valóság.

„A hívő számára az ima jelenti a teljes valóságot. Rettenetes a súlya, de nem szabad félni tőle: Jézus az imában rakja ránk édes igáját” – szól újra Pilinszky. Legyen meg a te akaratod! És segíts elfogadni azt, add békédet, Uram! Ennyi elég. „Nem járok nagy dolgok után, erőmet meghaladó csodák után, hanem megnyugtattam és elcsöndesítettem lelkemet” (Zsolt 131). A békességre jutott lélek csöndje imádság, mutat rá Jeges Mirjam kármelita, s ő figyelmeztet arra is, hogy az ima nem választható el az élettől; a csöndes ima nem lehetséges, ha az ember életét „nem jelöli meg az egyszerűség és a csend íze”. Mekkora szüksége van a léleknek a csöndre és az imára, a kegyelmi pillanatokra: a fátyolon túli világba vetett pillantásokra! 

„Csodálatos erőtere és szótlan csöndje van az imádságnak. Igen, imádkozni annyi, mint eljutni Isten csöndjébe – erősíti meg tapasztalásomat a szeretett költő –, abba a néma közegbe, amely ugyanakkor a tiszta beszéd Isten és ember, ember és minden ember között.” Mert „az imádság nem megfutamodás Istenhez az emberek elől, hanem ellenkezőleg: egész lényünk közlését és mindenkinek maradéktalan megértését, meghallgatását jelenti abban a »csöndben«, amit Isten ajándékoz nekünk, amikor vele beszélünk.” Az imádságban Isten elé visszük azokat, akiket szeretünk, odahelyezve elé szeretetünk tökéletlenségét, irgalmába és oltalmába ajánljuk őket. Valahogy úgy cselekszünk, ahogy a néma karthauzi szerzetesek: „Nálunk a ki nem mondott szavak imádsággá válnak. Ebben van a mi erőnk, és csak a csönd hatalmas eszközével tudunk bármi jót tenni. Istennel beszélünk azokról, akikhez nem szólunk.” 

Csöndes napok jönnek. Sötét hajnalok, roráték ideje. A várakozás hetei. Sötétben botorkálunk, de biztosan tudjuk, hogy megérkezünk a fénybe, és eljön, akit várunk. Ragadjuk meg a megszentelt időt, kapaszkodjunk bele a csöndbe, hallgassuk Isten hallgatását. Segítse a csöndbe való belépést Pilinszky János imája: „Add, Istenem, hogy a világ kisimuljon és elcsendesedjen bennem és mindenkiben. Hogy az éjszaka csöndjében asztalodhoz ülhessek, ahhoz az asztalhoz, ami mellől senki se hiányozhat. Ahhoz az asztalhoz, hol a Nappal és a csillagokkal együtt a hétköznapok is kialszanak, s egyedül a te békéd világít. Igen, hogy helyet foglalhassak már most egy rövid időre annál az eljövendő asztalnál, amit egy öröklétre megígértél, s aminek egyedül a te békéd a lámpása, eledele és terítéke. (…) Add, hogy imámban ne kérjek semmit, de annál inkább hallhassalak és hallgassalak Téged.” Ámen.

Borsodi Henrietta

Forrás: Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2018. december 2-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.