Az adventi időszakban minden vasárnap egy rövid történettel szeretnénk segíteni honlapunk olvasóinak karácsonyi készülődését.

Íme, a 4. történet:

A barlang

Szent Pacomio meg akarta ismerni az élet értelmét, ezért folyton-folyvást szent szavakon és bölcsességeken meditált, hogy felfedezze a titkot.

Egy napon az Úr teljesítette a kívánságát és csodás álmot küldött rá.

Pacomio azt látta, hogy a világ egy hatalmas, sötét barlang. A emberek tapogatózva, bukdácsolva bolyonganak benne, néha meg is sebesítik vagy el is lökik egymást, és egyre bizonytalanabbak és szomorúbbak, mert nem találják a kivezető utat.

De egyszer csak valaki fényt gyújt. Egészen kicsike fényt, de nem létezik olyan mély sötétség, amit ne tudna legyőzni a legkisebb fénysugár is.

A fény segítségével mindig megtalálható a kivezető út, így aztán mindenki elindult a fényt tartó ember felé.

Először összevissza tolongtak, egymást akadályozták, de aztán megpróbáltak libasorba rendeződni. De nagyon sokan voltak, a sötétség feneketlen, a fény viszont alig észrevehető.

Végül rátaláltak a legkézenfekvőbb megoldásra: kézen fogták egymást.

Ragadd meg a melletted levők kezét és tartsd szorosan, mert a fény nagyon kicsi, a sötétség pedig mélységesen mély.

 

*                            *                             *

A 3. adventi történet

Fekete István: Roráte

Olyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme. Kicsit hunyorognak, és még nem tudják: sírásra vagy nevetésre nyíljanak-e, vagy aludjanak tovább. Hát, csak pislognak.

Enyhe az idő, a szél csak a kerítések mellett lézeng, ámbár elég hűvösen. Az ablakok néhol nézik már a hajnalt, néhol nem, és a csizmák nem kopognak a gyalogjárón, inkább csak cuppognak.

Néhol egy halk szó, néhol az se. Néhol csak árnyak járnak, néhol kis lámpások imbolyognak, és mutatják, hova kell lépni, ámbár hiszen sár van mindenütt.

Az ég még sötét, s a nappal ágyát csak hinni lehet a keleti égen, s ez elég. Egyébként nem gondol rá senki, mert a búzák kikeltek már, a krumpli a veremben, s a jószág betelelt.

Ajtó nem csattanik, kiáltás nincs, a tegnap gondja, mintha aludna, a mai még nem ébredt fel, s a falu csak tiszta önmagát viszi hajnali misére.

A külső mozgás befolyik a templomba, és megnyugszik. Suttog még egy kicsit, vár, s amikor már a gyertyák lángja is megnyúlik a várakozástól, felkiált az időtlen vágy: „Harmatozzatok, égi Magasok...”

 

Mise végére egészen bemelegedett a templom; majdnem otthonos lett, legalábbis így érezte ezt Baka Máté az alszegből, de így érezte Hosszú Illés is – ugyanonnan –; bár, ha tudták volna, hogy most egy véleményen vannak, hát inkább nem érezték volna. Nagy harag volt ugyanis a két öreg között, kitartó, régi harag, aminek már formája sem volt, nem is emlékeztek, hogy ló volt-e az oka vagy asszony, mindenesetre ragaszkodtak hozzá, mint beteg szilva a fához.

És most bóbiskolva várják, hogy kiürüljön a templom. Az ajtóban még mozgás van, hát csak ülnek, sőt Illés a lábát is kinyújtja, mert úgy kényelmesebb. Illés nem szereti a tolongást, de amúgy is ráér. Fél szemmel odasandít Mátéra, hogy mozdul-e már, de Máté nem mozdul... Amilyen kutya konok ember volt világéletében – gondolja Illés –, azt akarja, hogy én menjek előbb, de abból nem eszel, pedig már a gyertyákat is eloltogatta a dékány, azaz a harangozó, szóval a sekrestyés.

 

Azután: csend.

 

Illés gondol erre, gondol arra, állát belesüllyeszti a meleg nyakravalóba, és szeme szép lassan lecsukódik.

– Nem! – ijedt meg. – Ezt igazán nem szabad – és Mátéra néz, aki – úgy látszik – elaludt.

– Ez hát el, a híres – mosolyodik el –, pedig három hónappal fiatalabb. Nem nagy idő, az igaz, de mégiscsak fiatalabb. Aztán milyen sárga a füle…akár a halotté...

– Jóságos Isten, csak nem lett vele valami?!...

 

Harag ide, harag oda – a rothadt szilva is lepottyanik egyszer a fáról – csendesen odamegy, és kicsit borzongva megérinti Máté vállát:

– Hallod-e, Máté?

Máté felhorkan:

– No! – és néz Illésre, mint a csodára. – Te vagy az, Illés?

– Én hát, mondom megnézlek, mert olyanformán ültél...

És nézi egymást a két öreg.

A templomban meleg csend, a kőszentek mosolyognak.

– Kicsit megszédültem – hazudja Máté, de áhítattal, mert tele van a szíve, és szereti most Illést így közel látni –, már elmúlott.

– Na, hál Istennek, hát akkor menjünk.

És egymás mellett kicsoszognak a templomból.

 

– Mi volt ez, Szentatyám? – néz fel az egyik kis pufók angyal Szent Péterre, amikor az ajtó becsukódott. – Olyan meleg lett a szívem egyszerre.

– Két ember kibékült – mondja a főszent, és melegen sóhajt.

– Csoda! – suttog a kis angyal.

– Hát bizony a mai világban...

– És most mit csinálnak?

– Nézz utánuk, fiam.

 

A két öreg már Illés háza elé ért. Az utca üres, a kémények lágy selymet füstölnek a reggelnek, s a kertekben puhán békét álmodnak a fák.

– Gyere be, Máté, régen voltál nálunk – mondja Illés –, lángost sütött a lányom...

 

A kis angyal kérdőn néz a főszentre:

– Mi az a „lángos”, Szentatyám?

A toronyban ekkor ütött hetet az óra, s ettől a földi hangtól megmerevedtek újra a szobrok, de a mosolygás mintha ott maradt volna az arcukon.

 

*                            *                             *

A 2. adventi történet

Egy verőfényes és szeles márciusi napon egy kisfiú a nagypapája segítségével színpompás papírsárkányt eregetett a kék égre. 

A szél egyre magasabbra vitte a sárkányt, mígnem már csak egy egészen kicsi pontocskának látszott. A zsinór letekeredett és követte a sárkányt a magasba, de a nagypapa jó erősen odakötötte a kisfiú csuklójához.

Odafenn a nagy kékségben a sárkány nyugodtan lebegett követve a légáramlatokat. Arra repült két fecsegő galamb, akik ráérősen csatlakoztak a sárkányhoz és megcsodálták színeit.

- Te aztán kicsípted magad, barátom – mondta az egyik.

- Rajta, gyere velünk, versenyezzünk – mondta a másik.

- Nem lehet – válaszolta a sárkány.

- Miért nem?

- Hozzá vagyok kötve a kis gazdámhoz, aki lenn van a földön.

A két galamb lenézett

- Én senkit sem látok – mondta az egyik.

- Látni, én sem látom – felelte a sárkány –, de biztos vagyok benne, hogy ott van: mert néha érzem, hogy megrántja a zsinórt.

 

Légy boldog, ha Isten néha megrántja a zsinórodat. Nem látod őt, de hozzá vagy kötve. És nem hagy elveszni. Sohasem.

 

*                            *                             *

Az 1. adventi történet 

Monic Wilder: Advent

 

Karácsony előtt négy héttel...

...egy angyal érkezik a Földre. Égkék ruhában jár-kel az emberek között, de azok annyira el vannak foglalva az ünnepek előtti készülődéssel, hogy észre sem veszik. A vásárlási láz – szebbet, nagyobbat, drágábbat, a pénztárgépek kattogása, a reklámok harsogó zaja elnyomja az angyal szavait, a szupermarketek tarka tömege elrejti törékeny alakját. Minden csillog-villog, zenél, követel: vegyél még, még, még... Színes-fényes papírba rejtik az ajándékaikat, lelkük sivárságát. Pedig csupán egy gyertya fénye s egy kis csend elég lenne ahhoz, hogy az angyal a vendégük lehessen.

Karácsony előtt három héttel egy másik angyal érkezik. Feladata, hogy aranyszálból szőtt kosarát telepakolja ajándékokkal, s felvigye a mennybe. A kosár azonban nagyon törékeny; a rengeteg összevásárolt játék, ékszer, parfüm, plazma-tv súlya összeroppantaná. Az angyal nem is ilyen ajándék után kutat. Türelmesen, embertől emberig haladva keresi azt, ami súlytalan, végtelen, nem kerül semmibe, mégis mindennél többet ér. Az angyal a szeretet apró morzsáival tölti meg a kosarat.

Karácsony előtt két héttel újabb angyal látogat a Földre. Végigjár minden házat, minden otthont, néhol elidőzik néhány percre, máshonnan szinte menekül. Tágas tereken sétál, kivilágított parkokban üldögél, figyeli a beszélgető, egymásra mosolygó embereket. A hidegtől kipirosodott ujjak kulcsolódnak a forralt boros poharakra, gyerekek hancúroznak a frissen esett hóban, félrebillent fejű hóember álldogál egy terebélyes fenyőfa oltalmában. Az angyal örömét leli a látottakban, meg-megérinti az embereket, s azok szívébe békesség, szemükbe ragyogás költözik. A várakozás ünneppé varázsolja a hétköznapjaikat.

Egy héttel karácsony előtt angyalok serege érkezik, elhozzák a dalt, a zenét, a táncot. A várakozás lassan véget ér, a megbocsátás egymásba kulcsolja az emberek kezét. Emberekét, akik nem felejtették el várni az angyalokat, akik nem felejtettek el hinni a csodában, akiknek a karácsony nemcsak a díszes fenyőfát, a finom ételeket, az ajándékokat jelenti, hanem a több mint két évezredes titkot is. Ők azok, akik a szent éjjelen fürkészve figyelik az eget, s a csillagok fénye a mennybe vitt szeretetet sziporkázza vissza rájuk.